II. - 2.rész

                    Nem tudtam mit kellett volna tennem, kérdezzem meg tőle, mit is szeretne? Az olyan, mintha nem bíznék benne. – Mesélhetnél kicsit nekem. – Folytatta, mire teljesen megkönnyebbültem.

- Igen, mesélhetnék. Ahogyan te is.

- Még jó, hogy előttünk van az éjszaka. – Mosolyodott el. Sokkal jobban éreztem én is magamat, mikor megpillanthattam gyönyörű mosolyát. Mintha kettőnk érzelmei egymáshoz lennének kapcsolva. Megsimította arcomat és egy puszit nyomott rá, majd kezemet megfogta és mellém lépett. – Nos, maradjunk itt, vagy menjünk máshova? – kérdezte, mire én a madarakra pillantottam. Nem voltak olyan hangosak és szerintem Aline is kedveli ezt a szobát, így miért ne maradhatnánk. Vigyorogva felkaptam, mire ő nevetésbe tőrt ki, s a fa egyik erős ágára ültettem, én pedig egy ággal feljebb helyezkedtem el, de úgy, hogy lássam és ő is engem. Ülhettem volna mellé is, de inkább később akartam csatlakozni hozzá. – Szóval? – kérdezte.

- Szóval...

A családom története mi? Erre fáj a fogad igaz? Zavar, hogy együtt voltam egy nővel? – tettem fel a kérdést, mire ő enyhén sértődötten nézett rám. De ha egyszer tudom, hogy zavarja… és jó kicsit nyúzni is. Választ nem adott, csak karba tette a kezét és csendben várt. Várta, hogy belekezdjek a „mesébe”. – Egyszer volt, hol nem volt, nagyon régen megszületett az édesanyám. Mondhatni gazdag családban nevelkedett, jó természetével szerzett barátokat, nem pénzzel, ám kedvességét barátai csúnyán kihasználták. Ahányszor csak lehetett, kihasználták őt, néha még sértegették is, vagy gúnyolódtak vele, pedig nem érdemelte meg. Ennek ellenére ő továbbra is barátnak nevezte őket, kitartott mellettük, segített nekik, egy szóval áldott lélek volt és külsőleg se volt csúnya…de… mára már úgy gondolom nem a külsője volt a lényeges. –mosolyogtam rá, mire ő is egy kedves mosolyt küldött felém. – Anya mindig a szerelmet kereste, viszont soha nem talált rá. Egyszer barátaival elmentek az egyik pénzes apuka birtokára, ahol természetesen bulizni szerettek volna, anya mégis kimaradt az ilyenből. Igazából nem mesélt valami sokat erről az időszakról. Eljött viszont az a pillanat is, mikor szerelmes lett. Még mindig előttem van, ahogyan sóvárog a férfi után. – Lesütött tekintettel folytattam tovább, közben már hallottam édesanyám hangját, éreztem illatát, láttam arcát. Ekkor jöttem rá, mennyire hiányzik. Hogy talán jobb lenne meghalni és látni szeretteimet. Csak pár másodperc kellett, hogy rájöjjek van a valóságban is egy valaki, akiért érdemes élni. Már ha mondhatjuk, hogy élek. – „Szőke haja már-már fehér volt, külseje ápolt, tiszta volt, rajta levő ruha nem mutatta, hogy gazdag család sarja, szemei mint gyémánt, úgy csillogott, s érintéséért ölni tudtam volna.” Azt hiszem ez volt az apám. Szerette. Ő is benne volt ebben a „bandában”, amiben anya is. Ezt a kis nyarat annyira nem részletezte, mind mondtam is. Viszont, míg ott volt, felfedezett egy csodaszép erdőt. Megigézte, hívogatta, később itt telepedett le, ugyanis a családja elvesztette minden vagyonát. Édesanyám egyedül maradt, elhagyták a szülei, a barátaira nem számíthatott és valamilyen oknál fogva szerelméhez se mehetett, így már csak az erdő maradt. Szépen, lassan minden rossz barátja szintén elveszítették pénzüket, ám maradt egy gazdag ficsúr, aki mindig oda meg vissza volt anyáért. Ez volt az utolsó remény. Házasság. Ez viszont nem volt valami fényes egy kor egyikőjük esetében se. Ivan szegény lett és anyámmal kellett élnie az erdőben, amit utált. Sokszor megverte feleségét, ebből viszont neki elege lett. Úgy döntött továbblép és lett egy kapcsolata Ivan mellett. Ebből lettem én. Ivan azt hitte övé a gyermek, de tévedett.

- Tehát akkor…

- Megerőszakolta édesanyámat. – fejeztem be gondolatmenetét. – Igen. Szörnyű sorsa volt… - végre felemeltem tekintetemet és rápillantottam a lányra, akivel én ezeket soha nem tenném meg. Most rémülten, együtt érzően, szomorúan meredt rám. – Amikor Ivan rájött, hogy nem az övé voltam, követelt egy saját gyermeket. Ismét megtette. Eztán megszületett Héloise. A legtündéribb kishúg volt a világon, imádtam…. viszont… - itt vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. – Anya meghalt a szülésben. Ahogy Héloise cseperedett, Ivan egyre több hasonlóságot vélt felfedezni halott felesége és a lány között. Héloise-nak borzasztó gyerekkora volt. Eljött az idő, amikor Ivan elhagyott bennünket, az apám meg eltűnt. Ketten maradtunk a húgommal, viszont az erdő nem való egy csecsemőnek és kellett neki az anyatej. Én mindent megpróbáltam. Elmentem a városba, munka után néztem, meglátogattam gyerekes anyákat, hogy etessék a testvéremet. Hála égnek volt egy jólélek, aki elvállalta. Héloise élhetett, mondhatni ennél a nőnél éltünk, Héloise ahogy egyre nagyobb lett jól kijött tejtestvéreivel, de ugyanakkor az édesanya nem tudott minket etetni, nem aludhattunk mindig nála, ugyanis férje egyenesen rühellt minket, mert úgy gondolta húgom elveszi az élelmet gyerekei elől. Éltünk, éldegéltünk, míg Héloise beteg nem lett. Nem volt péntem gyógyszerre, így a természetet hívtam segítségül. Azt hittem tudok rá vigyázni de… elveszítettem. – Nagyot nyeltem majd próbáltam rendezni a gondolataimat. – Teljesen magam alatt voltam, nem akartam már élni se. Férfiszokáshoz híven elmentem egy kocsmába egyszer és jól lerészegedtem. Ebből viszont lett egy egy éjszakás kalandom. A probléma ott kezdődött, amikor bejelentette, hogy terhes. Arról meg ne is beszéljünk, hogy vérfarkas volt. Gyorsabban született meg neki a gyerek, mint az embereknél, odajött hozzám, hogy legyünk egy család, neveljük fel együtt a kicsit, én viszont nem akartam. Nem azért, mert nem szerettem. Seraphine-nak ehhez semmi köze nem lett volna, még így is éltem volna vele… csak a gyerek. Egyszer már elveszítettem egyet. Nem voltam biztos magamban, nem voltam biztos abban, hogy őt fel tudnám nevelni, így elutasítottam az ajánlatát, erre viszont ő mérges lett, veszekedtünk, ő már-már tombolt. Egyik éjszaka farkas kilétében meglátogatott. Ebből a látogatásból az lett, hogy súlyosan megsérültem, ám tudtam, hogy a közelben itt van ez a birtok. Eljöttem hát ide, ahol Ricky bácsi próbálta ellátni a sebeimet. A többit azt hiszem tudod. Mágia, varázslat és a lelkem a kastélyhoz lett kötve Ricky bácsi emlékeivel együtt. – Ahogy szemébe néztem csak a döbbenetet láttam, a zavarodottságot, az összevisszaságot, az enyhe hitetlenkedést. Biztos sok volt most neki, vagy elképzelte a történetet és kicsit sokkolta, nem tudom mi játszódott le a fejében, csak azt tudtam, hogy átérezte a fájdalmakat. Egész végig csendben hallgatott, csak egyszer szólt a történet közbe. Sajnált, láttam rajta…és én pont ezt nem akartam.

Fejjel lefelé lógtam ezúttal , tőle nem is olyan messze. – Nem kell hogy sajnálj! Tudom, hogy nem volt jó sorson, de mindig lesznek gazdagok és szegény emberek. Én már egyik se vagyok.

- Ezt fejezd be! – szólt rám könnyektől fulladozva már. – Ne merészeld magadat ennyire leminősíteni Wayne! Ugyan olyan ember vagy, mint én! Miben vagyunk mások?

- Abban, hogy te neked van egy könyved, aminek egyszer vége lesz, ellenben én soha nem fogom megpillantani az utolsó oldalt. Több, mint száz éve élek Aline! Hidd el, mindent tudok az emberekről.

- Nem, nem tudsz te semmit! Azt hiszed más vagy, csak azért, mert Ricky bácsi egy mágiával életben tartott! – nagy levegőt vett és próbált lenyugodni, letörölte könnyeit. – Ma a sikátornál nem tudom mi volt, de azt tudom, hogy kellene definiálnom a létezést, az életet… és te, Wayne, létezel. Itt vagy. Nem számít, hogy csak lélekben vagy itt, meg tudlak érinteni, beszélsz hozzám, lélegzel, futsz, sétálsz, elfáradsz, boldog és szomorú vagy, tudsz szeretni! Addig, amíg emlékezni fogok a kilétedre, a hangodra, a szemeidre, a nevedre, addig létezel. Az ember akkor hal meg, amikor a barátai elfelejtik őket. Mondd, ezek után is tiltakozol és azt hiszed nem vagy valós? Ha igen, azzal megtagadsz engem és a szerelmünket is. Azzal, hogy azt mondod nem vagy itt, nem létezel, azzal elárulsz. Tehát? Mit mondasz? Elfogadsz… vagy elengedsz?