4. rész

Zokogás, szipogás, pici nőies kezek a fehér ingemet szorongatják, nevemet sokszor hajtogatja és csak sír és sír. Mi lelte? Mi történt vele? Remeg a keze. Fél? Rosszat álmodott, vagy tőlem fél? Velem álmodott rosszat? Ahj szörnyű volt ebbe belegondolni! Utáltam a gondolatot és el is akarom hessegetni! – Aline! Aline! – szólítgattam kedvesen, nyugodt hangon, de ő meg sem mozdult. Fájt! Nekem fájt, hogy így láttam. Elvesztettem az eszemet és a nyugtató, kedves énemből most egy aggodalmas valaki lett. – Aline! – mondtam nevét ezúttal nagyobb hangerővel, eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek. Kezem közé vettem arcát és éreztem, ahogy a meleg könnye végigfolyik tenyeremen. – Édesem szólalj már meg kérlek! – A sötét éjszakában is láttam tündöklő szemeit, miből most a könny buggyan ki. Szája szétnyílt, láttam rajta, mondani szeretne valamit. Nagy szemekkel, aggódva néztem le rá enyhén.

-Édesem? – Kérdezett vissza.

- Husi! Azt kérem tőled, hogy mondj valamit, erre csak ennyire futja? – Semmi mogorvaság nem volt hangomban, inkább kedvesen „szidtam” le. Próbáltam mosolyogni, reménykedve abban, hogy majd neki is mosolyt tudok csalni az arcára, de ez nem így volt. Könnyei továbbra is folytak és ezt látva, már én se voltam messze a sírástól. Magamban már könyörögtem, hogy ne sírjon. Szája megremegett. Nem! Én ezt már nem bírtam! Hüvelykujjammal megsimítottam puha, éppen remegő ajkát és felé közelítettem. Teljesen átvette a hatalmat a testem, nem gondolkodtam, cselekedtem, de eszem mégis azt mondta, álljak meg. Már csak milliméterek kérdése volt, hogy végre gyönyörű vörös ajkára tapasszam az enyémet, mégis megálltam. Ekkor jöttem csak rá, milyen erős is vagyok és milyen hülye. Itt szomorkodik előttem szerelmem, nem tudom mi bántja, én meg csak úgy megcsókolnám. Ez így nincs rendjén. – Kérlek mondd el, mi a baj!

- Én… - kezdte el mondatát. Hangja remegett, szakadozottan vette a levegőt. – Rosszat… Rosszat álmodtam.

- Rólam álmodtál?

- Nem! Vagyis, csak butaságokat beszéltek nekem. Ijesztő történeteket és a fejemben maradt. – Dadogta végig mondatait, majd ismét megölelt. Kezdett már kicsit megnyugodni, hallottam lélegzetvételén. – Kérlek… Kérlek aludj velem az éjszaka! – Ez teljesen ledöbbentett. Éreztem, hogy én vagyok az oka, amiért ilyen zaklatott lett, de most azt kéri, hogy rémálmát keltő szörnyeteg aludjon vele. Egyre jobban kérlelt, ahogy látta, nem válaszolok. Egy percnek el kellett telnie, mire visszatértem a Földre. – Jó. Gyere! Menjünk! – Indultam volna már el, de nem engedett. Nem engedett a szorításból. – Aline! Gyere! – Próbálkoztam tovább, de mindhiába. Nem mozdult ő sem és választ se adott. Nagyot sóhajtottam, majd valahogyan lehajoltam hozzá , felvettem az ölembe és fenekénél támasztottam. Fejét vállamra hajtotta, kezét nyakam köré fonta és lábát is csípőm köré tekerte, ezzel kicsit megkönnyítve munkámat. Mintha egy édes babára vigyáztam volna. Egy pár másodpercre végignéztem formás lábain, de aztán elindultam hálószobája felé. Beérve a szobába, magam után becsuktam az ajtót és kibújtam közben cipőmből. Eljutottunk az ágyhoz, lefektettem kedvesem és betakartam, eztán én is elfoglaltam helyemet mellette. Felemelő érzés volt ott pihenni mellette, nézni, ahogy pillái lassan lecsukódnak, ahogy felém fordul és néhány hajszála csíntalanul arcába hullik, melyet én sepertem félre. Lehunytam én is szemeimet, hátha ismét sikerül elaludnom. Már évek óta nem aludtam, nem álmodtam, viszont amióta itt van Aline, azóta mindig, ha becsukom szemeimet, csakis őt látom. Kinyitottam szemeimet és arcát enyhén megsimogattam. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Nem csókolhattam meg, de most egy lágy puszit miért ne adhatnék neki? Szájához hajoltam és a sarkába hintettem egy kis csókot, majd kezem hátára siklott és magamhoz húztam. Lassan vette a levegőt, álomba szenderült. – Aline! – suttogtam nevét, bár tudtam nem hall. - … Szeretlek…

***

Eljött a reggel. A Nap fénye keltett és az, hogy nem éreztem Wayne fenyő illatát. Ahogy lassan magamhoz tértem állításomat megerősítette a tény, hogy nincs mellettem. Hova ment? Lassan kikászálódtam az ágyból és felvettem egy köntöst, majd mezítláb elindultam a konyha fele, közben azon gondolkoztam, álmodtam-e a tegnap estét. A konyha ajtaját megközelítve, egyre intenzív lett a kávé és tojás illata. Nekidőltem az ajtófélfának és álmosam néztem végig Jeff-en, aki éppen elmélyült munkájában. Nem akartam megzavarni, így csak mosolyogva néztem, ahogyan végzi a munkáját. Egyik fordulatánál észrevett és szótlanul kiegyenesedett. – Szóval ébren vagy. – suttogta. – Remélem szereted a tojást, na meg a kávét. – nyújtotta felém fél perccel később a barnás színű folyadékot. – Ne aggódj, ez inkább cappuccino, mintsem kávé. Nyugodtan megihatod, nem keserű.

- Köszönöm Jeff. – elvettem tőle reggeli innivalómat és belekortyoltam. – Hm. Mindig tudod mi kell nekem.

- Csak te nem akarod elfogadni a segítségemet. – Vágta az orrom alá morcosan.

- Jeff! Mégis mit tegyek?

- Hagyd őt ott! Te nem tudod, hogy mi fog vele történni, ha ez így folytatódik tovább! Nekünk pedig szükségünk van rá!- Emelte meg a hangját, mire én összerázódtam, ugyanakkor én is dühös lettem.

- Szükségetek?! Ha a dédpapám nem engedte volna meg neki húsz évvel ezelőtt, hogy éjszaka szabadon járkálhasson, akkor továbbra is csak a ti kis foglyotok lenne! Erre van szükségetek?! Áruld el nekem, miért is van rá szükségetek? – Kezemben a cappuccino-s bögre megremegett. –Gyerünk! Válaszolj! – Kiáltottam rá.

- Neked ehhez semmi közöd Aline! – Ebben a pillanatban a bögre sok kis darabra törött a kezemben. Tenyeremben is maradtak kisebb szilánkok és vér borította be kezemet. Tenyeremre néztem és bár már csak Jeff hangját hallottam, éreztem hangján, aggódik és megbánta, hogy vitatkozott velem. – Aline! – Meg sem hallgatva mondandóját, elsétáltam onnan. Éreztem, hogy éhes vagyok és az az egy korty innivalómból nem volt elég. Majdnem mint gyerekkoromban. Rosszul éreztem magamat és a vérem a fehér szőnyegre csöpögött. Abban reménykedtem, hogy Wayne hamarosan előbukkan és ingjéből egy darabot letépve bekötözi a kezemet. Ez viszont nem teljesült be. Hamarosan Willy-vel találtam magamat szemben.

- Aline! Pont téged kerestelek. Mi történt?

- Csak kicsit ügyetlen voltam. Miért kerestél? – Elém lépett és elővette zsebéből díszes kendőjét, amivel  ellátta sebeimet. Nos, nem éppen úgy történt, ahogy elképzeltem.

- Apja hívott minket. Érdeklődött felőled. Mindent…vagyis majdnem mindent elmeséltem neki. Örömmel hallja, hogy megtanultál táncolni, így kaptál egy meghívást egy bálra, amit édesapád rendez. – Miután bekötözte tenyeremet ellépett tőlem kicsit. – Kerítettünk neked egy csodálatos ruhát és elintéztük, hogy visszamehess.

- Szóval… vissza kell mennem? – Nem tudom mi történt akkor velem. Szomorúságot éreztem, honvágyat. Elképzeltem, hogy bent ülök az autóban és elhagyom a birtokot. Ez kelti bennem mostani otthonom hiányát. – Vagyis… - tértem vissza a valóságba. –Persze! Értem. Mikor kell mennem?

- Ma este. Holnap várunk vissza! – Ellépett tőlem és lassan sétált. Engem még mindig az foglalkoztatott, mi lehetett Wayne-el.

- Willy! – szólítottam meg, mire ő visszafordult felém. – Nem tudod hol van Wayne?

- Wayne? Biztos elment pihenni. – Egyszerűen leszerelt. Úgy véltem hazudott nekem. Szerettem volna még elbúcsúzni Wayne-től, mielőtt elmegyek, de inkább úgy láttam jónak, ha békén hagyom. Az étkezőbe mentem, ahol megreggeliztem. Hála égnek nem kellett Jeff-el találkoznom. Szobámba visszasétálva ágyamon megpillantottam a ruhát, melyről Willy beszélt. Egyszerű, de annál szebb. Fehér ing és testhez simuló fekete szoknya, ami a derekamtól egészen a combomig érhetett. Kezembe vettem a szép ruhadarabokat, majd egy vállfára helyeztem őket. A nap hátralevő részében úgy döntöttem rajzolok egy kicsit. Először egy tájlépet szerettem volna a papírra varázsolni, ebből viszont egy Wayne-t ábrázoló portré lett. Félretettem, hogy majd ha visszajövök, odaadom neki. Elkezdtem készülődni, hajamat feltűztem, ruhámat felvettem, viszont feleslegesnek tartottam kifesteni magamat, így egyszerű kinézetemmel elindult kifele, ahol már a jármű várt engem kocsisommal együtt, aki idehozott engem. Willytől elbúcsúztam és már nyílt is előttem az ajtó. A furgon oldalát megfogtam és még egy pillantást vetettem a kastélyra, majd beszálltam és elindultam vissza.

***

Éreztem, ahogy a fájdalom a testemben szétárad. Gyengültem, bár most saját formámban voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy számomra teljesen megéri. Megéri feláldoznom a lelkemet a boldogságomért. Megéri, mert cserébe érezhetem a szerelmet, még ha nem is viszonozzák. Megéri, mert szeretem. Ismét valódi alakomban voltam, próbáltam visszaszerezni elvesztett erőmet, de tudtam, ez felesleges. Pihenhetek én hónapokig is, akkor se kapnám vissza a lelkem egy részét. De Istenem, ha egyszer megéri nekem!

***

A kocsi megállt a házunk előtt. Már sötét volt, a fény kiszűrődött az ablakokon, alakokat láttam bent. Besétáltam és eléggé kellemetlenül éreztem magamat. Körülöttem mindenkinek szebbnél szebb ruhája volt, frizurájuk sokkal bonyolultabb volt, sminkjük fiatalosabbá tette még a felnőtt nőket is. Szememmel édesapámat kerestem, s mikor megláttam, odarohantam hozzá és megöleltem. – Apa! – ugortam a nyakába, mire ő nevetésben tőrt ki és felém fordult, majd karjaiba zárt. Mellettünk rengeteg gazdag férfi volt, mégis hosszas ideig öleltük egymást. Ezt szerettem apában: Nem szidott le, hogy ne a vendégek előtt öleljem meg, ne taszított el magától, felvállalta, hogy a lánya vagyok, bár, hogy őszinte legyek, nem éreztem jól magamat már az elején. Hagytam egy idő után, hogy apa had társalogjon a gazdagokkal, anya éppen a barátnőivel pletykálkodott, én pedig a sarokban meghúztam magamat, ám mindig voltak emberek, akik megbámultak. A fejemben már az a kép volt, hogy én különcként a terem közepén állok és mindenki rajtam röhög, ebből a szörnyű gondolatból viszont egy fiú zökkentett ki. Barna haja a fényben fehérnek tűnt, öltönyt viselt, nyakában csokornyakkendő.

- Kisasszony! Szabad lesz? – Hol vagyunk mi, a középkorban? Értem én, hogy illedelmes, értem én azt is, hogy erre tanítanak minden felsőbb rendű gyereket… vagyis, ezt meg tudnám cáfolni. Hirtelen eszembe jutott, hogy mennyire buta vagyok. Soha nem voltam ilyen! Amióta hazajöttem, mindig csak az jár a fejemben, hogy ki milyen gazdag, milyen a viselkedése, miközben egy egyszerű fiúban lehet több gerinc van, mint az ilyen agyon kinyalt ficsúrokban. Kérdésére még mindig nem adtam választ, így ideje volt cselekedni. Már nyújtottam volna kezemet, hogy elfogadjam az ajánlatot, de végül meggondoltam magamat.

- Sajnálom, de nincs kedvem táncolni. – Visszautasításomat könnyen viselte. Fogjuk rá. Az estém hátralevő részét a sarokban ácsorogva töltöttem, nem volt kedvem senkivel se beszélgetni. A vendégek lassan fogytak, míg végül az utolsó pár ember is elhagyta otthonomat, eztán édesapám jött oda hozzám. – Sajnálom apa, ma nincs valami jó kedvem. – Vágtam rá, mielőtt feltette volna az egyértelmű kérdést: Mi a bajom.

- Értem. Semmi baj Aline! Viszont szeretnék veled beszélni Ricky bácsi birtokáról. – Apával bementünk a nappaliba. Ő a kis mályvaszínű fotelében helyet foglalt, én meg a kanapéra ültem le. A faliórák kicsit porosak voltak, lehet, hogy a szobalányok lazsálnak? – Szóval…- kezdte el apa. – Milyen a birtok? Vigyáznak rá? Nem loptak el semmit?

- Nem apa! Emlékszem, milyen volt a birtok, amikor még kicsi voltam. Mindenre emlékszek, minden a helyén van, bár még néhány tiltott szobában nem voltam. Tudod, kiskoromban Ricky bácsi néhány szobába nem engedett be, nos, oda még nem mentem. Vigyáznak a kastélyra, szépen rendbe van tartva.

- Rendben. Nos, akkor lenne egy kérdésem kicsim. Vagyis még egy. Tudod, csak azért küldtelek a birtokra, hogy megtudjam minden rendben van-e. Ricky halála óta nem járt ott senki és csak tudni akartam, minden rendben van-e. Így most, hogy már mind megnyugodhatunk: Itt maradsz? – Fejemben oly sok dolog kavargott. Szeretek itthon lenni, jó érzés ismét látni édesapámat, de eszembe jutott Wayne. Nagyon vissza szerettem volna menni hozzá, de valami mégis visszatartott. Visszaemlékeztem arra, amit mondott: „ Az alakváltás nem tesz jót nekem.” Ha tényleg ennyire rossz neki, talán jobb lenne, ha itthon maradnék egy időre, vagy végleg. Ha nem vagyok ott, akkor nem kell alakot váltania.

- Igen. Maradok. – Jelentettem ki. Egy kicsit még beszélgettem apával, majd felmentem a szobámba. Ismét itt. Itt ez a szoba, ami nagyon emlékeztet a birtokon levő szobámra. Még mindig magam előtt látom a madárkát, aki a kalitkában békésen ücsörgött, mégis szabadságra vágyott. Olyan… olyan mint én. Nem érzem a szabadságot. Ami azt illeti azt se tudom, mit érzek. Egy ideig fel-le sétálgattam a szobámban, majd kimentem az erkélyemre. Onnan ráláthattam a hátsó kertünkre, ami inkább egy mező volt néhány bokorral, mintsem egy kert. Nem megyek vissza. Itt fogok maradni.