3. rész

       Finoman adtam tudtára, hogy szerintem gyönyörű teremtés nem? Lehet még nem kellett volna mondanom? Ahogy zöld szemével rám nézett, egyszerre nem tudtam mit mondani neki. Tekintetemet elfordítottam és inkább a díszes terítőt néztem. Hallottam, ahogy fogai alatt a kenyér roppan, ahogy kis kortyokban issza a vizet, ahogy egy idő után dobol az ujjával. Ekkor nem tudom mi vezérelt rá, de megfogtam kezét. Eddig nem tudtam  megmondani mire gondol, annyira nem tudtam olvasni az arcáról és hangjából, de most láttam rajta a meglepődöttséget. Zavarában másik kezével két csokoládé bonbonért nyúlt. Az egyiket megette ő, am másikat felém nyújtotta. Gondolom azt remélte, hogy azzal a kezemmel fogom elfogadni, amelyikkel most az ő kezét fogom. Halk kuncogó hangot hallattam, majd tovább mosolyogva megingattam a fejemet. – Nem. Nem fogom elengedni a kezedet. – Biztos voltam dolgomban. Tudtam, hogy ez zavarja, de azt akartam, hogy ő is próbáljon meg kicsit közeledni felém. Nem akartam, hogy minden egyes mozdulatomat elutasítsa, sőt, azt szerettem volna, ha ő is tett volna pár kedves gesztust. Ekkor mintha meghallotta volna valaki gondolataimat, az édességet az ajkaimhoz emelte és várta, hogy beleharapjak. Nem volt szükségem ételre, nem ettem meg. Ő kérdően pillantott rám. Elhúztam kezemet az övétől és finoman eltoltam számtól a csokit. – Nem emlékszel? Zavarodban elfelejtetted, hogy én nem eszek? – Nevettem fel. Az ablak nyitva állt és a rajta bejövő üde szellő lágyan játszadozott kettőnk hajfürtjeivel.

-Inkább menjünk sétálni! – Ezután felpattant helyéről és már gyorsan el is suhant mellettem. Önelégült vigyorral az arcomon követtem őt kifele. Elérkeztünk a labirintusba, itt már egy pár dolgon elkezdtem tanakodni. Aline végig előttem sétált, ez eléggé nyomasztott, így mellé sétáltam.

- Mesélj magadról! Én már meséltem, most te vagy a soron következő. – Hümmögött a mellettem sétáló gyönyörűség, majd egy halvány mosoly kíséretével belekezdett.

- Aline Crine a nevem. Édesanyám, a nagyszüleim, a déd és az ük szüleim ezen a birtokon nevelkedtek. Engem valahogy kihagytak ebből a „mókából”. Igazából kiskoromban sok időt töltöttem itt. Szerettem Ricky bácsit, sőt, imádtam. Mindig kedves volt velem, elkényeztetett, amit kiskoromban még értékeltem is, mára már viszont szeretnék mindent magam csinálni! Nem akarok olyan lenni, mint egy elkényeztetett fruska! Mert ez a legjobb szó: akarok. És én csak ezt az egy dolgot nem akarom. – Lassan elérkeztünk a kert közepén levő kis padhoz. Leültünk mindketten, én karomat a háttámlán pihentettem, Aline a térdén.

- Figyelek.

- Nincsenek testvéreim, egy csodaszép házban élek, de úgy gondolom nincs olyan szép, mint ez a kastély. Pedig egyszerű, mégis többet ér. Talán a benne levő kedvesség teszi színesebbé. Barátaim nincsenek.

- Hogyhogy? – Lepődtem meg. Még hogy neki nincsenek barátai? Nehezen akartam elhinni.

- Tudod, én nem vagyok az a barátkozó típus. Jobb szeretek a szobámban pihenni, írni, olvasni, rajzolni. Nem szereztem az életben eddig még barátokat. Ezért… - ekkor közel ült hozzám, szinte már hozzám simult. Szívem hevesebben kezdett el verni, de nem hátráltam. Itt volt a pillanat, amikor jobban megnézhettem szép, telt ajkait, még hosszú szempilláit is felfedezhettem. - … ha eddig bármikor is megbántottalak, nem akartam. Bocsáss meg! – Kicsit szomorúan nézett fel rám. Rossz volt így látni. Nem bírtam magammal, szorosan átöleltem és arcomat vállába fúrtam, míg ő csak felfele nézhetett.

- Semmi baj!

- Ne haragudj! – Kért újra bocsánatot. A szívem megszakadt és most éreztem, hogy egy nagy lépést tett felém. Eddig távol álltunk egymástól, de most kinyitotta előttem a lelkét és mindent elmondott. Legalábbis nekem ez volt a minden. Elképzeltem, milyen lenne az, ha a szívét adná nekem. Kimondaná azt a szót… azt a csodálatos szót, amitől a fellegekben érezném magamat.

- Semmi baj! – Ismételtem. Pár percig öleltük egymást. Csöpp, nőies keze a hátamon pihent, arcát az ég fele fordította. Szorosabban ölelt, s közelebb ült hozzám, így már éreztem a szívverését is. Éreztem, ahogy az övé is úgy zakatol, mint az enyém. Lassan eltávolodtunk egymástól, de arcunk még mindig közel volt a másikéhoz. Láttam szemében, hogy nagyon szégyelli magát és szája enyhén lefele görbült. Valamit tennem kellett. Egy rózsáért nyúltam, amit elrejtettem a markomban, majd amikor Aline felé nyújtottam egy rózsát

- Megengeded? – Pillantottam hajára, mire ő bólintott, így én eltűzve tincsét - mely majdnem mindig szép arcába hullik szemtelenül- hajába tettem a virágot. Hajához hajolva illatát még mélyen beszippantottam, majd kezemet arcához emeltem és szemébe néztem. Észre se vettem, szeméről ajkára pillantottam és közelebb kerültem hozzá, de ő nem tiltakozott. Ezt a meghitt pillanatot Willy zavarta meg, aki megköszörülve torkát elkezdett lábával dobolni mellettünk. Egyikünk se vette őt észre, de így már tökéletesen elrontotta a pillanatot a komornyik. Felé fordultam és kicsit ingerült arccal ránéztem. – Igen??

- Aline-nak most mennie kell! – jelentette ki kissé frusztráltan. Ekkor jött csak rá, hogy vissza kell vennie a modorából. – Úgy értem, itt az idő, hogy elmenjen táncolni.

- Táncolni? – Meredt rá a lány enyhén rémülten. – Miért kell nekem táncolnom?

- Az édesapja kérte, hogy tanítsunk meg táncolni. Amikor visszatér otthonába, apja szívesen látná egy úriemberekkel teli bálon, ahol természetesen a keringő elengedhetetlen.

- Majd én segítek neki! – Vágtam ünneprontónk szavába. – Lehet, hogy nem vagyok egy úriember, de keringőzni már keringőztem. – Nem volt meglepetés, Willy egy cseppet sem örült ennek, de ebben az esetben az Ő szava most nem volt fontos számomra. Szótlanul állt előttünk. Először én indulta el, utánam Aline. Én már rutinból sétáltam a bálterem fele, úgy, mint mögöttem levő lányka. Határozottan sétált mögöttem, később viszont mellém jött.  Még ismerkednie kell a hellyel. Bementünk a terembe, persze Aline előtt kinyitottam az ajtót, s magam elé engedtem. Ahogy besétált, nem is ment tovább. Én megközelítettem a szoba másik végében levő magnót. A CD már benne volt, így csak el kellett indítanom. A zene lágyan csendült fel. Megfordultam tengelyem körül és szerelmem elé sétáltam. Igen. Szerelmes vagyok belé, ezt már rég tudtam. Csak ő nem szeret engem. Ami a kertben történt, az csak a pillanat heve volt neki is, vagy inkább megijedt és ezért nem tudott elutasítani. Hirtelen rájöttem, talán még nem lenne helyes párban táncolnunk. Mellé léptem és magyarázni kezdtem neki, ő meg leutánozta lépteimet. Kecsesen mozgott, mégis néha-néha kicsit meginogott. Nem állt stabilan a földön, ez pedig csak jobban mutatta törékenységét. Amikor úgy éreztem jól mennek neki az alapok, ismét elé álltam. Először az ő kezét fogtam meg és emeltem vállamhoz, majd raktam rá, aztán pár másodperccel később már hüvelykujjammal megsimíthattam oldalát. Végig arcát néztem, eszem ágában se volt levenni róla a szemem. Vöröslő arca mindent elmondott. Másik kezemmel megfogtam az Ő puha kezét és megemeltem. Beálltunk az alappózba és már csak a ritmust kellett elkapni, ám úgy gondoltam, egyenlőre lassan kellene kezdenünk. – Menni fog a lépés? – kérdeztem, mire választ nem kaptam. – Állj rá a lábamra! Úgy könnyebb lesz. – Így is tett. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, pár porcikánk össze is ért. Próbáltam oldani a feszültséget, amit Aline-ban keltettem, így elkezdtem vele beszélgetni, legalábbis próbáltam szóra bírni. – Sokszor voltál itt Ricky bácsinál nem?

- Igen. – Válaszolta egyszerűen.

- Már egy ideje mászkálhatok esténként. Hogyhogy nem láttalak soha este? Nem találkoztam veled soha, pedig a kislányok általában az éjszaka minimum kétszer kimennek a konyhába vízért. – Közben elkezdtem lépegetni. Mondhatni elképesztő volt. Tökéletesen illeszkedtünk egymáshoz és ahogy léptem, úgy követett Aline is. Persze tudom, hogy ez azért volt, mert éppen a lábamon állt, de akkor is jó érzés volt vele táncolni.

- Nos, akárhányszor eljöttem ide, két szabályt vetettek fel. Az első az volt, hogy nem mehettem be pár szobába. – kezdte el a mesét.

- És mi volt a másik?

- Éjjel bezártak a szobámba. A kulcs náluk volt, se be, se ki. Innivalót adtak lefekvés előtt és ennyi.

- Mit csináltál, ha éhes voltál? – Ekkor egy ideig nem szólalt meg, majd tekintetét rám emelte.

- Vártam. – Teljesen ledöbbentem. Még ha vacsorázott is, a gyerek az gyerek, képesek az éjszaka közepén is egy kis nassolni valóért lemenni! Megjelent előttem a kicsi Aline, aki az ajtó előtt toporzékol, hogy kimehessen enni, néha a hasához kap, ami néha korog, majd szomorúan visszafekszik az ágyba és sírva várja a reggelt. Jó, lehet kicsit túlzásba vittem, de hasonlót el tudnék képzelni.  

- Meg… Megpróbáljuk rendesen? – Leszállt lábamról és lassan elkezdtünk táncolni. Ügyes volt, nem lépett rá a lábamra egyszer sem. – Rendben. Ügyes. – Mosolyogtam rá, mire végre Ő is elmosolyodott. – Akkor most ritmusra. – Számolni kezdtem, hátha ez segít neki. Úgy örült a sikernek, mint egy tíz éves a cukorkának. Elragadó. Csak ezt tudom rá mondani. Nem látok benne semmi rosszat, csak a jóság árasztja el minden egyes porcikáját. Legalábbis én így gondolom. Ügyesen eltáncoltuk, majd a végén megálltunk. Már húztam volna el kezeimet, de ő ott tartotta. Lábujjhegyre állt, egyik kezét tarkómra tette és finoman lejjebb nyomta fejemet, hogy felérhesse arcomat, majd nyomott rá egy lágy csókot. Meg se tudtam szólalni, kisétált a teremből, én pedig csak néztem utána.

***

Igazán kedves volt Wayne-től, hogy megtanított keringőzni. Igaz, még kell majd gyakorolnom. Elindultam a konyhába. Ahogy odaértem rögtön Jeffel találkoztam.

- Egyedül vagy? Nincsenek segédeid?

- Nincsenek. Egyedül dolgozok. Viszont veled most beszédem van! – Megragadta karomat és magához húzott. – Figyelj Aline! Wayne nem az, akinek gondolod! Most azt látod, akinek akarod látni, de nem lesz örökké ilyen! Egy nap látni fogod a valóját és nem fog tetszeni! El kell magadtól taszítanod!

- Jeff! Én… ne akarj most összezavarni! Jó? Hagyj békén kérlek! – Ezzel kirántottam a kezemet. – Azért jöttem, hogy egy jót beszélgessünk, de hiba volt idejönnöm! – Elrohantam, fel a szobámba. Magamhoz vettem a hálóruhámat, majd elmentem zuhanyozni. Nem ment ki a fejemből az, amit Jeff mondott. Egy idő után mi van, ha tényleg visszaváltozik. Én nem szeretném látni a valódi kilétét. Próbáltam elhessegetni ezt az érzés, de nem ment. Lefeküdtem aludni, még vacsorát se ettem. Az éjszaka rémálmomból keltem fel. Gondoltam elmegyek, hozok magamnak egy kis vizet. Ahogy lassan sétáltam a folyosókon, egyre csak Wayne ijesztő kiléte lebegett előttem, legalábbis ahogy én képzeltem. Nagy, ijesztő szemek, hófehér bőr, kifejezéstelen, hátborzongató arc. A folyosó végére értem és hallottam, ahogy nyikorog mögöttem egy ajtó. Hátra se néztem, gyorsan lefutottam a lépcsőn és már a nappaliba voltam. Az előszobába értem és ahogy a képekre néztem, mindenhol félelmetes arcokat láttam, s már a sírás határánál voltam. Éreztem, ahogy valaki a kezét a vállamra teszi. Felsikítottam, majd gyorsan megfordultam és máris szorosan ölelt valaki magához. Wayne. Az ő kezei lehetnek csak ilyen melegek, az ő hangja csak ilyen mély és nyugtató. Igen. Úgy ölelt, mintha egy törékeny kis porcelánbaba lennék, vagy inkább mint egy madárka. Ő a ketrec és megvéd. Csitítani kezdett, én meg sírtam és sírtam. Nem. Nem  akartam félni tőle. Mert most már ez a második dolog amit nem akarok: félni tőle.