Minden olyan békés.
Olyan, mint otthon. Megnyugodtam, hiszen tudtam, nem leszek egyedül, s
honvágyam se lesz. Egy pillanatra minden tökéletesnek tűnt, s elmosolyodtam. A
kalitkába csiripelő madárra néztem és azon elmélkedtem, hogy ezt a madarat
hogyan fogták el. Lehet, hogy csivitel a kalitkában boldogságát kifejezve,
mégis legbelül törékeny lehet. Fájdalmat érezhet, mert nem lehet szabad.
Kinyitottam a kis ajtaját és kezembe szökkent a kis csöppség. Dúdolva
elindultam, kifele. Nem volt nehéz kitalálni, bár maga a kastély hatalmas.
Rejtélyes. Titkokkal teli. Gondoltam, ha már egyszer kimentem, körülnézek, így
elsétáltam a kastély mellett levő kis tóhoz. A tó túlpartján egy fa hintaágy
állt. Igazán romantikussá varázsolta az amúgy is szép helyet. Továbbmentem és
megpillantottam az égen madarak százait. –Menj utadra! – Mondtam, majd megadtam
a löketet a kismadárnak, s már csatlakozott is a többiekhez.
***
Ahogy ablakomon néztem,
mi zajlik a nagyvilágban, megláttam ismét őt. Figyelemmel kísértem, ahogy a
kezében levő csöpp, törékeny madarat viszi, hogy elengedhesse. Kedvessége
lelkemet megérintette és azon kezdtem el gondolkodni, tán ő más. Lehet, hogy
Aline mégsem hisz abban, hogy én félelmetes vagyok. Vagy mégis az lennék? Igaza
van Wilsonnak? Félelmetes vagyok és csúnya. Amikor elengedte a madarat,
mosolyogva nézett utána, mitől nekem is mosolyognom kellett. Egyszer csak
tudatosult bennem, hogy minél többet áradozok róla, minél többet látom, annál
elérhetetlenebb lesz nekem, annál jobban érzem azt, hogy soha nem érhetek
hozzá, soha nem lesz senkim, soha nem érezhetem magamat szépnek. A mosoly
lefagyott arcomról és inkább eljöttem az ablakból, mielőtt meglátna. Szobámban
fel-le sétálgattam és próbáltam gondolataimat elterelni, de semmi. Nem tudtam
elfelejteni Aline-t. Tükrömbe belenéztem, s ismét végignéztem magamon. Szemem
még karikásabb lett, hajammal most se voltam megelégedve és csak most tűnt fel,
hogy meglepően sovány vagyok. Szám mintha kicsit száraz lett volna. Igen,
eltűnődtem azon, mi lesz velem. A lelkem itt ragadt a kastélyban és örökre itt
is fog ragadni. Megölhettem volna magamat az alakváltással is, de mi értelme?
Az egyik felem el akar tűnni, de a másik szerelmes akar lenni. Soha nem éreztem
még szerelmet, talán majd most fogok. Ahogy ezeket mondogattam magamban, egyre
csak az ajtó fele vonzott valami. Az érzéseim. Nem, nem mehettem le. Még nem.
***
Miután kis barátom
elrepült, végignéztem a nagy ablakokon. Szépek voltak és sok volt belőlük. Nagy
a kastély, sok ablaka van, mégis belülről oly kicsinek tűnik minden. Rejtett
ajtók? Fel akartam térképezni a helyet, mégis azt találtam a helyesnek, ha
inkább visszamegyek a szobámba. A Nap már megérintette a földet, talán tudok
segíteni a vacsora elkészítésében. Ahogy beértem a nappaliba rájöttem, hogy nem
is tudom merre van a konyha, ám beszélgetést hallottam és az illatok is arra
vezettek, így elindultam. Egy kicsi folyosóra értem. Mind a két oldalánál
páncélok sorakoztak. Igen, valami ilyesmire számítottam dédpapámtól. Elkezdtem
azon gondolkozni, hogy a szolgák miért nem mentek el? Miután Ricky bácsi
meghalt, miért nem mentek el? Mi tartotta őket itt? A mennyezetre felpillantva,
kristálycsillárt láttam magam fölött. Eszembe jutott a gyerekkorom. Amikor
kicsi voltam emlékszek, ezalatt a csillár alatt elsétálva, egyfolytában azért
könyörögtem, hogy ne essen a fejemre. Érdekes módon ez az érzés még most is
megmaradt. Halvány mosolyra húztam arcomat, eléggé viccesnek találom azt, hogy
ez a szokásom megmaradt. Annyira a plafonra koncentráltam, hogy majdnem
elsétáltam a konyha ajtaja előtt, pedig dupla ajtós volt. A márványpadlón liszt
meg jó pár tojás hevert, a sütőben éppen pulyka sült és édes illat kavargott a
levegőben. Ezeket mind értem csinálták? Remélem nem. Tényleg nem kell ennyire
elkényeztetni. Beléptem a helyiségbe, mire a szakács rám pillantott. Barna
vállig érő haja volt, bár néhány tincse világosabb árnyalatú volt. Nagy, barna
szemeit egy őzéhez hasonlíthattam volna, ártatlanul nézett rám és enyhén
meglepődötten. Kezét a rajta levő fehér köténybe megtörölte és felém nyújtotta
kezét. – Örvendek! Ön biztosan Aline. Én lennék a szakács. A nevem Jeffrey, de
szólítson csak Jeff-nek. Bármire van szüksége, nyugodtan szóljon csak! Ezt azt
hiszem mindenki nevében mondhatom. – Szélesen mosolygott rám és mondandója
közben kezet ráztunk. Erős keze volt, bár miért ne lenne. Annak ellenére, hogy
szakácsa, mégis csak cipeli a nehéz árukat, gyúrja a tésztát és még tudnám
sorolni. Fehér fogsora tökéletes volt, szépen mosolygott.
- Köszönöm szépen a
kellemes fogadtatást! Kérlek tegezz nyugodtan, nekem kéne téged magázni.
- Ugyan! Ennyire
öregnek nézek ki? Huszonkettő vagyok.
- A tizenhat
életévemmel igenis magáznom kellene téged. Csak van egy olyan érzésem, hogy te
is ragaszkodnál a tegezéshez, szóval nem kísértem a sorsot. Tényleg köszönök
így előre mindent, de ugye az nem az enyém lesz? – Mellkasom előtt karba fontam
a kezemet és mutató ujjammal a sütő fele mutattam. – Igazán kedves, hogy ezzel
szeretnétek köszönteni, de egyedül nem tudom megenni. Szóval remélem jön az
egész ház a vacsorára. Azt meg pláne nem szeretném, ha a kemény munkád fele a
kukában végezné. – Mosolya kissé fájdalmassá vált és a padlóra szegezte
tekintetét.
- Olyan vagy, mint a
dédpapád. – Nézett újra rám, sőt, mélyen a szemembe nézett. Minden bizonnyal
kedvelte Ricky bácsit. Kicsit görnyedt, mindig mosolygós, ráncos arcú, ősz
hajú, vicces, energikus bácsi. A halálos ágyán is viccelődött. Mindig is azt
akarta, hogy a végsőkig mosolyogjunk vele. Hét éves voltam. Emlékszek rá,
milyen hideg volt a keze, amikor megfogtam, arca mégis melegséget sugárzott.
Észre se vettem, hogy már percek óta csendben vagyunk, meg kellett szólalnom.
- Ricky bácsi jó
ember volt. Azt hiszem… nem! Nem is hiszem. Biztos vagyok benne, hogy
hiányoljátok őt, de a múlton nem lehet sokáig rágódni. – Mély levegőt vett,
majd visszatért a sütemény készítéséhez. Muffinok dísszel megszórva.
- Remélem szereted a
sütit. – Ami azt illette nem voltam valami nagy desszertimádó. Megettem ha ott
volt előttem, de soha nem mentem le sunyiba a konyhába, hogy a hűtőből kivegyek
egyet a finomságok közül.
- Nem vagyok egy nagy
sütis, de persze, megeszem. – Halkan kuncogni kezdett.
- Nem csak Ricky-re
hasonlítasz, de még Wayne-re is?
- Ki az a Wayne? –
Úgy tűnt Jeff olyat mondott, amit nem kellett volna. Elvörösödött az arca és
szája kicsit szétnyílt. – Nem tudsz
megszólalni. Felkeltetted az érdeklődésemet. Ki az a Wayne?
- Fi-Figyelj Aline! –
dadogta. –Ő is csak egy szolga.
- Ennyi? Tudod Jeff
ezt nehezen hiszem el. Nem tudsz becsapni. De most inkább mesélj nekem…az itt
levő szellemről. – Most hirtelen
elfehéredett. Kijelenthetem: Fehérebb mint talán maga a szellem. Kicsit
sürgettem, elkezdtem a lábammal dobogni. – Nos?
- A szellemfiúról itt
senki nem tud semmit. Azt tudjuk csak, hogy bőre hófehér. Tán mondhatom
fehérebb, mint Hófehérkéé. Azt mondják, ha ránézel, rögtön szörnyet halsz,
olyan félelmetes és csúf. Nem fog megjelenni. Nem kell aggódni. Eddig még soha
senki se látta. Nem fog megjelenni. – Ismételte meg magát. Jeff kezébe vett egy muffint és átnyújtotta nekem.
– Na menj! Hamarosan vacsora! – Kicsit félrehúztam a számat és elmentem
édességemmel együtt. Megkerestem az étkezőt. Nem volt nagyobb a nappalinál, de
nem is baj. Bár nem mintha a nappali kicsi lenne. Díszes vörös párnás,
aranyozott székek álltak egymás mellett és szemben. Az asztalon fehér terítő
terült el, aminek mind a négy sarkába egy „R” betű volt belevarrva. Biztos
Ricky bácsi kezdőbetűje. Leültem az egyik székbe és vártam, hogy hozzák a
vacsorát. Hamarosan jöttek a szobalányok és a tálalók. Bekapcsolták a rádiót és
egy kellemes hegedűdallam csendült fel. Már-már jól is éreztem magamat, csak
egy problémám volt. Hiába volt étel és zene, ha egyszerűen nem volt kivel
társalognom. Egyedül éreztem magamat és senki nem szólt hozzám. Később
megjelent Willy és Jeff és leültek ők is. Ekkor megnyugodtam, mégse kell
egyedül lennem, de most meg nem tudtam miről beszéljek velük. Belekóstoltam a
pulykába, mire hümmögtem egyet, s mikor lenyeltem a falatot Jeff várta a
véleményt.
- Nagyon finom! Ügyes
Jeff! De gondolom nem mondtam semmi újdonságot. A desszert szintúgy finom volt
és kedves gesztus. Ti nem esztek?
Eddig nekem tetszik :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
Törlés